szombat, január 10, 2004
A fülledt nyári estén tisztán lehetett látni a csillagokat. A mélykék égi tengerben apró parányi sárgán fénylő szigetekként tündököltek. Telihold világította be a tájat. A mezőn tisztán ki lehetett venni a pár árnyát. Senki más nem volt a közelben, csak ők. A fiú talán fél fejjel lehetett magasabb a lánynál. Gyengéden öleték át egymást. Csendben álltak, csak a tücskök cirepelését lehetett hallani. Egymás karjai közt, szavak nékül, némán. A fiú a lány hullámos vállig érő fekete haját a füle mögé simította. Végig pillantott az arcon, mely azóta lenyűgözte, mióta először meglátta. Brian letörölte a könnycseppet a lány arcáról. A könnycseppet, mely a szeme sarkából gyöngyözve gördült tova az orcáján. Örömkönnycsepp volt. Angel a boldogságtól sírt. Oly hosszú idő után, melyet távol töltöttek egymástól, végre ismét együtt lehettek. Brian még szorosabban magához húzta őt. Szinte vibrált köztök a levegő. Aprókat lélegezve Angel szive egyre hevesebben vert. Gondolatok a fejében. Tudta, hogy hodólója imádja és ő is viszont. A holdfény csillant meg rózsaszín ajkain. Szemét lehunyva elmerült az oltalmazó ölelésben. A fiú lassan közelített hozzá, majd a két száj hosszú percekre összefort. Angel fejét Brian vállára hajotta, aki halkan, hosszan a kecses fülbe sugta: Örökkön örkökké szeretlek. Csillogó szemében látni lehetett: ő a legeslegboldogabb ember a világon. A körülöttük izzó levegő nyugalmat árasztott. A fűben is elhallgattak a bogarak. Időközben pár bárányfelhő úszott át az égen. Szép lassan nyári zápor eredt el. Nehezen, de engedtek egymás öleléséből. A fiú azonban nem engedte el kezét, húzta maga után, menedéket keresve a hűs zivatar elől. A két suhanó árnyalak eltűnt az éji sötétségben.
